2013. szeptember 19., csütörtök

Mongol vidék: Bureghangai és az angol oktatás

Hol is kezdjem, hosszú volt az elmúlt egy hét, amit Bureghangaiban töltöttünk, Nandinbaatarral, vagyis Nándival. Ha jól emlékszem akkor még Teleki Krisztáék találkoztak vele száz évvel ezelőtt, amikor még nem volt a maihoz hasonló magas rangban, és Kriszta sem kutatóként volt itt jelen.
Azóta  a magyarok nagy barátja lett, mi pedig a tavlyi, első kör után boldogan mentünk vele vidékre angolt tanítani a helyi általános iskolában, és a kolostorban.
Miután a dél körül helyett, mongolosan elindultunk délutám három órakor, bőven éjszaka lett mire durván 6 óra alatt megtettük a 260 km-es utat Ulánbátorból, mivel itt az aszfalton is csak lassan lehet haladni, nem is beszélve az utak azon többségéről, ami aszfaltot még csak hírből se látott soha. A táj egyébként tipikus mongol, illetve amerikai, amikor az ember a sivatagban megy, előtte az út, ameddig a csak ellát, és ugyan néha jön egy-egy autó, de ezen kívül sehol semmi, legfeljebb néhány csorda az úton, amik ledudálása legalább a kátyúk kerülgetése mellé egy kis változatosságot jelent a zöld puszta egyhangúságában.
Láttunk rókát, rengeteg sast, éjjel aktív, ugráló egérfélét, na meg annyi csillagot, amennyit még Erdélyben se láttam soha.
 
Az iskolai angoltanítás elég érdekes volt, főleg, hogy az angoltanároknak is adtunk órákat, akiket egy átlagos magyarországi középfokú nyelvvizsgára, már be se engednének, és azon túl, hogy tök hülyék a nyelvből, még kifejezetten rossz dolgokat is tanítanak. Nálam leginkább a "go at home" verte ki a biztosítékot, ne meg, hogy egy értelmes mondatot nem bírnak összerakni rendesen. Szintén kevésbé pozitív, hogy a gyerekekkel ellentétben a felnőttek nem hajlandóak írni, így néha kissé feleslegesnek éreztem az órákat. Előbbiek viszont szabályosan belénk voltak esve, és minden nappal egyre többen jöttek a szobánkba. Volt éneklés, mongol tánc, és megszámlálhatatlan levél tőlük. Nagyon aranyosak voltak. Rajtuk kívül végiglátogattuk a fél falut beleértve az összes tisztviselőtt, vagy más fontosnak látszó embert. Nándival elég jó dolgunk volt, így láttuk a helyi könyvtár tekintélyes méretű Lenin gyűjteményét, valamint zártkörűnek nevezhető karaoken is részt vehettünk, ami errefelé igen nagy népszerűségnek örvend.
 
A fészbúkon már írtam pár részletet, a suli udvarán történő röpiről, vagy a hagyományos mongol birkózást gyakorló gyerekekről ugyanitt, de most leírom mégegyszer, hátha valaki nem olvasta volna. Szóval sok minden változott, és rengeteg dolog történt mióta elhatároztam, hogy ELTE-s leszek. Nem gondoltam volna, hogy évek múlva, sok ezer km-re, Mongólia egy eldugott szegletében fogok a tanítványaimal röpizni az udvaron, akikkel csak mongolul lehet beszélni, és a maga módján rendesen el van vágva a külvilágtól, vagy a számomra ismerős kultúrától. Láttátok a "Kutyákat lelövik, ugye?" c. filmet? Az elején van egy jelenet, mikor az udvaron fut egy helyi afrikai lány, és egy fehér tanára van még vele. Hát engem kicsit erre emlékeztetett a dolog. Sajnálom, hogy japánra nem vettek fel, de és furcsa belegondolni, hogy lehetnék most akár egy ultramodern és ultranagy szigetországbéli metropoliszban is, de azért ezt az élményt sem szívesen hagynám ki, így csak remélem, hogy mind Kínában, mind Japánban lesz alkalmam legalább fél-fél évet eltölteni.
A falu egyébként érdekes, mert elég nomádok a körülmények, de mégis hozzá lehet szokni, és annyira azért nem vészes, mint ahogyan hangzik. Ha az ember nem vár sokat, és tisztában van vele, hogy ez nem Európa, akkor nem érheti meglepetés. A telkeket deszkakerítés veszi körül, a sulit, szálodát, bankot, stb. intézményeket egy nagy, így mi is ezen belül voltunk. Fürdőszoba nem létezik, csak a sarokban egy kis szekrényke, amin van egy tartály, amit meg lehet tölteni vítzzel, rajta csap, alatta egy kis mosdó, ahonnét pedig egy vödörbe csurog a víz. Pottyantós budi a kerítésen kívül.
Zuhanyozni összesen egyszer sikerült, mivel a fodrászattal egyben van több kis fülke, zuhannyal. Szóval 300 forintért itt lehet lezuhanyozni, ezt viszont teljesen kultúrált körülmények között.
Az életmód egyébként itt is változik ami a jurtákban is szembetűnő. Napelem és egyéb tartozékai átszámítva 50 ezer forinttól kapható, és minden jurta mellé fel van szerelve, a parabolaantennával egyetemben, amivel 14 csatornát tudnak fogni műholdról, és szintén mindenhol megtalálható, a puszta közepén is működő, ránézésre vonalas telefon, aminek szintén antennája van és állítólag nem drága. Ugyanebben az időben, a mobilomon nulla volt a térerő, és a mobilinternet is nagyon lassú volt, a torony közvetlen közelében. Persze ez még így is luxusnak számított, mert a faluban alapvetően nincs internet, sehogyan sem, a tanároknak e-mail címük sincsen. A jurtához visszatérve, bal oldalon hátul lapos tv van, a tetőről pedig energiatakarékos égő lóg le. A tűz már régen vaskályhába költözött, a kumiszt bőrtömlő helyett műanyag hordóban készítik, és a régi tabukat sem igazán tartják már be. a Két tartóoszlop között lazás át lehet sétálni, és a küszöböt is vidáman rúgdossák, amiért pedig régen még elvileg ki is végezhették az embert.
 
A mongolul "ájrág"-nak ejtendő kumisz hagyománya viszont sajnos töretlen. Asszem lassan elkezdem megírni a kis mongol túlélőlönyvet. A kumiszról szóló fejezet valahogy így nézne ki:
Nyugati gyomor számára az alkoholtartalma elhanyagolható, azonban az ízével és a mennyiségével már meggyűlhet a baj. Amennyiben régi italról beszélünk, úgy az íze elég savanyú, nem túl jó, amit csak az idő közben beledöglött legyek látványa tud még jobban feldobni. Ezzel ellentétben a frissen készített változat kifejezetten jól tuid esni, legalábbis ha az embert nem ezzel akarják halálra itatni. Csakhogy pontosan ezt akarják... A legkisebb csésze, amit kis szerencsével az ember kezébe nyomnak, az hozzávetőlegesen 2,5 dl lehet, amit illik majdnem teljesen kiinni, majd visszaadni, hogy színültig töltve a következő áldozatnak nyújthassák át. A negyedik kör környékén már bizalomgerjesztően kezd fogyni az akkora már se nem jó, se nem finom ital, de ekkor jön csak a dolog legrosszabb része, amikor a nagy fehér utazó ráeszmél, hogy az ajtó mellett álló, gigantikus kék műanyag hordóban, még legalább 80 liter van. Mivel az utolsó napra eléggé rámjött a gyomorrontás valamiért, több kumiszt nem ittam, de ha az ember láthatóan rosszul van, akkor is a kezébe nyomják a csészét, még ötödszörre is.
A kumisz mellett még a szintén körbekínálandó "áról"-ról kell szólni, ami frissen szintén finom, és nem is olyan kemény szárított túró, de ha régi, akkor az ember nyugodtan mellékelhet hozzá egy protézist is. A kumisszal szemben, ennek az az előnye, hogy suttyomban zsebre dugva, később nagyon messzire lehet elhajítani a pusztában.
 
A kumisszal ellentétben a vodkától igen hamar be lehet rúgni, főleg ha valaki mongolból van, és nem bírja úgy az alkoholt, mint mi. További probléma, hogy eddigi (egyetlen alkalmas) tapasztalatom szerint hajlamosak határozottan erősre inni magukat, és agresszívvá válni.
Ez történt a Naadomon, illetve az odorlogon, ami előbbi kicsinyitett változata volt. A hagyományosan nyáron megrendezett mongol játékokon lovaglás, íjászat, és birkózás van, ami ezúttal röplabdával és kötélhúzással egészült ki, melyeket este máglya, és tánc zárt le, valami rettenetesen rossz vodkával megspékelve, amitől szerintem csak azért nem tudnak összeverekedni a részegek, mert előbb vakultak meg tőle, minthogy letehették volna az üres poharat. Szerencsére nekünk ott volt védelemként Nándi, és a az idő közben egyre jobban megismert "országos elefánt", aki egy kétajtós szekrény termetű, aránylag sikeres birkózó. Ez utóbbi az ájrághoz volt hasonló; először jófej, aztán egyre kevésbé szimpatikus figura.
A Naadamon még elég jófej volt, meg is próbáltam magam meghívatni egy birkózásra, de nem jött össze. Nem mintha az 1500 Ft-os belépő olyan sok lenne, de azért mégiscsak jól hangzik elmesélni, hogy egy rangos birkózó hívjon el rá. :D
Na nálam nagyobbra már csak ő volt magával, mert legalább százszor elmesélte, hogy hol járt eddig, és milyen fotók vannak róla a telefonján. Az este csúcspontjaként, az éjszaka közepén beállított hozzánk, és elég nehéz volt rábeszélni, hogy most már aludni szeretnénk, nem pedig őt isteníteni.
 
Rajta kívül, még egy embert ismertem meg, az új szobatársamat, mivel még a vidéki út előtt, elköltöztem. A hideg, rosszul berendezett, sötét szobából egy napos, szebbe jöttem át, nem az áhított negyedik emeletre, hanem csak a földszintre, de ez is sokkal jobb, mint az előző. A lengyel szobatársam nem volt az igazi, így a jobb szoba mellett a társaság is kelllett, így beállítottam a menedzserhez, hogy költöztessen át. Helyi szinten nézve, egész jól tud angolul, és beszélgetés közben elkezdtem neki a dél és az éjfél szavakat magyarázni, ami hamarosan abba a kérdésbe torkollott, hogy most én őt tulajdonkjéppen angolra tanítom? - Háát, őő, tulajdonképpen igen, szeretek tanítani, és én is azt várom másoktól, hogy tanítsanak ha hibázok, mivel csak így lehetünk egyre jobbak. Sokat erre nem reagált, de láthatóan kedvesebb és segítőkészebb lett, mint előtte, amit sikernek könyveltem el. A szoba üres volt, amikor beköltöztem, most egy belső mongol szobatársam van, aki beszél kínaiul és mongolul is. Tökéletes párosítás.
Lassan, de biztosan alakulgat a társaság, így remélem, hogy Genthez hasonlóan itt is lesznek tényleg jó barátaim, akikkelbármit  meg lehet beszélni, és a ennek még a nyelv sem lehet akadálya.














Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése